Évzáró őszi vízitúra az Általéren

Limányok között, zúgókon keresztül vezet a kenusok, kajakosok útja Tatától Dunaalmásig

Október eleje a túraevezősök számára egyet jelent az Általér túrával, nem is érdemes ilyenkor másfelé csábítani őket. Hisz’ van-e izgalmasabb dolog, mint egy hűvös októberi szombaton nyakig beöltözve kenuval vagy kajakkal belefordulni a sebesen rohanó vízbe? Hát nincs…

Fiedler Anna Mária

Már szeptember közepén elkezdtük tervezni a túrát a Szigetszentmiklósi Vízisportegyletben: ki, kivel, melyik hajóval megy, lesz-e elég tetőcsomagtartós autó vagy utánfutó a hajóknak, ki melyik kocsiba ül… Aztán szeptember végén beköszöntött az évszázad leghidegebb éjszakája, és sokan elbizonytalanodtak: valóban kell ez nekünk? Ám az utolsó egyeztetésen kiderült, hogy a hetven-nyolcvan esztendős sporttársaink alig várják a nagy eseményt, így a fiatalabbak sem akartak szégyenbe maradni.

Reggel vakartuk a jeget a szélvédőkről, de nekivágtunk az útnak. Legfeljebb nem ülünk hajóba, majd kocsival megyünk vagy lesétálunk Tatáról Dunaalmásra – nyugtatgattuk magunkat. Mikor azonban megérkeztünk Tatára, magával ragadott a hangulat, a készülődés izgalma.

Pár ével ezelőtt még csak pár elszánt ember gyűlt össze az azóta már hagyományossá vált Általér-túrára a Berta-Malom előtt. Néhány lelkes vízi ember kitalálta, hogy ősszel, lesiklanak a folyón, így indultak el Kaptay György vezetésével az első csoportok. Kaptay György azóta már az égi folyókon evez, itt a Földön emléktáblával és koszorúzással emlékeznek meg a túrázók lelkes társukról.

Az Általér amúgy egy csendes erecske, a Vértes hegység vizeit gyűjti össze, és a tatai Öreg-tón áthaladva ereszkedik Dunaalamásnál a nagy Dunába. A folyamot valamikor az 1700-as években Mikovinyi Sándor szabályozta, nem véletlen tehát, hogy az Általér-túrákat az ő emlékére rendezik meg.

A csendes folyam azonban október elején, mikor leengedik az Öreg-tavat, megbokrosodik, s valódi vadvízzé alakul, limányok, alattomos örvények, zúgók között vezet az evezősök útja.

És a hideg ellenére idén is megtelt a Berta-malom környéke. Voltak, akik már előző éjszaka megérkeztek és sátorban töltötték az éjszakát. Reggel fázósan állták körül a tűzet, bőven töltögetve magukba a melegítő pálinkát.

Mára valódi fesztivállá vált az Általér-túra. Az indulási pontnál hangosan szól a zene, a különböző túrákról egymást ismerők boldogan köszöntik egymást, felidézik, hogy ki, merre járt az utolsó találkozás óta. Beállunk a regisztrációs sorba, csuklónkra karszalagot kötünk, ezért kapjuk meg a megérkezési pontnál, Dunaalmásnál a babgulyást, és kiválasztunk magunknál egy-egy pólót. Ez a póló valamiféle összetartozásra utal, ha bárhol találkozom vele, tudom, hogy a gazdája ugyanott volt, ahol én. Micsoda öröm volt felfedezni az adriai vitorlázáson egy korábban ismeretlen útitársamon a Mikovinyi-s pólót!

A fesztiváli hangulathoz persze hozzátartoznak a különleges szereplők és különleges vízi alkalmatosságok is. Megjelennek a csikós és kalóz különítmények, színes parókába, hálóingbe öltözött figurák. Van, aki egy raklapra állított szemetesvödrön evezi végig a távot, más egy felfújható ugrálóvárat erősít üres műanyagkannákra vagy éppen víztrambulinon teszi meg a 13 kilométeres távot. A hangulat mindenesetre parádés, a bőrünkön már érezzük a hideget, de még kicsit továbbél a nyári túrázások íze, örvendezünk a természetnek, s annak, hogy ismét együtt vagyunk.

Lassacskán melegszik, már 7 fok van, mi is vízre merészkedünk, s aggódva tekintünk körül, hiszen vannak, akik már az indulásnál borulnak. Mindenesetre száraz ruhát hoztunk magunkkal, de remélhetőleg, nem lesz rá szükség. A szervezők jó előre figyelmeztették az indulókat, hogy hol kell vigyázni, melyik zúgónál ajánlatos kiemelni a hajót és inkább a szárazföldön továbbvinni. Ámbátor korábbi tapasztalataim alapján, nem mindig a zúgók a veszélyesek, inkább a kanyarokban borultunk.

Ezúttal is így volt.

Idén más képet festett az Általér, mint korábban. Pár évvel ezelőtt még sokkal vadregényesebb a víz, hatalmas fák ágai alatt húztuk le a fejünket, a kerülgettük a folyamba bedőlt égereket, körülöttünk bokrok, amelyekbe kapaszkodva megpihenhettünk vagy kiköthettünk. Mostanra nagyon civilizálttá vált a folyam, a bedőlt fatörzseket eltüntették, a bokrokat kivágták, a partot mintha nullás géppel gyalulták volna le. Nyoma sincs annak a vadregényes hangulatnak, ami miatt kezdetben idejöttünk.

Mindenesetre a lepusztított part a korábbinál gyorsabbá tette a lezúduló vizet, s elég egy rossz mozdulat, már borulunk is. Utólag úgy hallottam, hogy soha annyian nem fordultak a vízbe, mint idén. Mi is elveszítettük az uralmunkat a hajó felett, elég volt egy pillanatra nekiütközni a partnak egy kanyarban, s már sodorta is a kenu farát a víz. Régen egy-egy borulásnál felálltunk, megfogtuk a hajót, kivonszoltuk a partra, kiöntöttük a vizet, visszaültünk és mentünk tovább. Most, a felgyorsult folyóban csak sodort a víz, próbáltunk megkapaszkodni a víz alatti kövekben, de nem sikerült, aztán a parti füvekben, de azokat lenyírták, végül egy véletlenül megmaradt csalánkötegben sikerült megkapaszkodni. Szerencsére a partról már nyúlt felém egy kéz. Igaz az innivalóval, száraz ruhával teli hordót elvitte a víz…

Az élményeket csak tetézte, hogy sikerült még egyszer felborulni, nem mi voltunk az egyetlenek, de evezőstársaink kimenekítették a hordót, ami Dunaalmásnál várt bennünket a finom babgulyással

Teli gyomorral, száraz ruhában nagyon elégedettek voltunk a sorsunkkal, s mivel meg sem fáztunk, megállapítottuk, hogy talán ez volt a legizgalmasabb Általért-túránk.

Korábban gyakran továbbmentünk a nagy Dunán. Dunamocsnál sátoroztunk, Benő csárdájában knédlit ettünk és Esztergomnál kikötöttünk. Most, a fagyok miatt nem mertünk vállalkozni a sátorozásra.

Majd jövőre…

*

Jó tudni.

A tatai Öreg tó helyén, már a Pleisztocén korban mocsárvilág terült el.

A tavat az Általér táplálja, melynek vizét a római korban gáttal zárták el, részben ennek köszönheti a kialakulását.

A tavat több belső forrás is táplálta, 1961. szeptember 2-án a tatabányai XV/b akna súlyos vízbetörése után azonban fokozatosan elapadtak ezek a források.

Az 1700-as évektől – mint az Esterházy hitbizomány része – halastóként üzemelt 1965-ig. Ez Magyarország legrégibb halastava.

1989. március 17. óta a természetes vizes élőhelyeket óvó ramsari egyezmény védelmét élvezi.

2005-ben a tó forrásainak egy része újjáéledt, mára a vízszint emelkedés 15 százalékáért a források felelősek.